EMBERI VILÁGOK

MÁSODIK KÖNYVEMBŐL 

Lelkek párbeszéde    

- Szólnék hozzád te kedves Lélek, de nem tudom, hogy hogyan tegyem, hogy ne bántsalak, és ne sértselek?

- Szól a másik: Igen érzékeny vagyok, mint sok más társam. Ha érzéketlenül nyúlnak hozzám, jeget érzek, és magam is jéggé dermedek, amikor durván böknek belém, sebet érzek, és én is tüskével válaszolok.

Ám, ha szépen és egyszerűen érintenek, lebontom falaim, és magam is széppé válok. Jeges létem ekkor felenged és olvad, és sebeim se fájnak tőle, így tüskéim helyett, virágaim válaszolnak.

Így szólíthatsz meg te kedves Lélek, engem, a Lelket.

Az elme kattogása

Megszólít a jövő. Fülembe súgja és búgja a még nemlétének zaját. Gondolatok jönnek, és az elmém kattog, "mi lesz majd ha..." és ezernyi variáció születik a semmiből az elme szülőműhelyében. Gondolataim sűrűn követik egymást, és mint láncszemek, úgy kapaszkodnak egymásba a végtelen felé hajolva. És érzem, feszültség csiszolódik világomban, és a jövő nemléte máris rám telepedik nyomasztó súlyával.

Hát kell ez nekem? Kérdi bennem egy hang. Megállok. Bár utolsó gondolataim még feszítenek tovább, mégis megtorpanok. Honnan is indultam? Kérdi bennem újra a hang. Egy kis időt kérek magamtól. Végig pásztázom elmém szövevényes gondolatait, hogy megtaláljam benne a kezdetet, a kattanás pillanatát. Elefántnyi problémát kerestem, de nem találtam. Elmémben kutakodva, hosszas bolyongás után végre rátaláltam a láncszem gondolatok kezdetére. De nem hogy elefántnyi, de még tyúktojásnyi sem volt az, amit a még nem létező jövő búgva, a fülembe suttog. Egy parányi pont volt csupán.

Mikor közelebbről szemügyre vettem, annyi volt az üzenete, hogy a jelennek mindig van a jövőre hatása. És erre emlékeztetett. Nagyon megörültem ennek, és máris mázsás súlyok hullottak a porba elnehezült létemről. Mosoly rajzolódott az arcomra, hisz sikerült nyakon csípnem kusza gondolataimat azon a lejtőn, ami mély útvesztőbe vezethetett volna. Megértettem üzenetét.

Elcsendesedek. Gondolataim jönnek-mennek, és én engedem, hogy jöjjenek, és engedem, hogy menjenek. Egyre kevesebb születik, és egyre könnyebben hagyják el létem. Elmém már üres. A semmiből végtelen lehetőségek bújnak elő, és érintenek meg a csend húrjain. Majd kinyílik a kapu, végtelen önmagamban, és a csend tiszta hangja megszólít. Béke szállt szívemre, és nyugalomba szenderült lelkem. Képek, fények, égi érintések ölében lebegek, és ott vagyok önmagam tiszta valóságában. Itt a földön. A képek a múlt, jelen, jövő egyidejűségében, egymásban élve jönnek és lépnek tovább. Helyükbe fények hömpölyögnek felém, és égi érintéssel simogatják létemet. Nyugalomba szenderült lelkem éber jelenléttel fogadja a csend és üresség ajándékait, majd testem megmozdul, szemem kinyílik, és könnyed sóhajjal visszalépek a jelenbe.