LÉLEKVIRÁGOK

MÁSODIK KÖNYVEMBŐL

A Hattyú és a Telihold       

Telihold van, és éjszaka. A tó tiszta tükre lassan megnyílik, és átadja magát a rajta megpihenő csendnek, és a telihold fényének. A csend dúdol, lágy szellő pengeti húrjait, és a telihold mosolyogva rátekint a nyugvó tóra.A tó tükre most meglibben. A parttól egy fehéres árny közeledik a közepe felé, és hullámgyűrűket rajzolva, megborzolja a víztükör csendes felületét. Majd megáll, a hullámgyűrűk elsimulnak, és kecsesen lebegve beleolvad a tó attitűdjébe. Hattyúszárnyait olykor megemeli, és hosszú fehér nyakával a telihold felé nyújtózkodik. Így köszönti az éjszaka fényességét. A telihold kitárul, és fényözönbe borítja a tó csendjén lebegő Hattyút. A tó, és környéke megvilágosodik, és a Hattyú áttetsző, fényes fehérségben tündököl. Majd a fény átöleli, a Hattyú pedig kecses mozdulatokkal szeli át a tó feletti fényességet. Megmártózik a teliholdban, és az, megnyitva mélységeit, bevezeti őt sejtelmes titkai birodalmába. Tengernyi világot lát, számtalan kapu nyílik meg előtte, és a Hattyú önfeledt lebegéssel szívja magába az éjszakai telihold áldott kincseit. Pici csengettyűk hallatszanak a víz felszínén, és megszólal a csend: "Közeledik a hajnal!"- szól az átlényegültekhez. A Hattyú elköszön a teliholdtól, az pedig visszahelyezi őt szépen a tó vizére. Majd felemeli fényét a tükörről, és már csak az égbolton látszik kereksége. A Hattyú megtöri a sima vízfelületet, megérinti a csendet, és hullámgyűrűket formálva a part felé úszik. Félúton megáll, visszanéz. Majd útját folytatva, a pirkadat homályában partot ér, és beletűnik a hajnal harmatos csendjébe.