A HÓFEHÉR LÉLEK /részletek/

A kis földi lélek

"A Hófehér Lélek most tovább suhan. Az égi szférák gyönyörű dallamát hallgatja, közben beletekint az égi tükörbe. Fénye oly tiszta, hogy a Teremtő arca tekint rá a csillagok szemeiből tükröződve. Lenéz hát a Földre, hogy belenézzen az anyag tükörvilágába, s meglássa a belőle kiszakadt lélekrészét, a lelkecskét, mely ott serénykedik valahol a Föld bolygón. A fényében nyugvó érzésszálain át különös dolgokat érzékel. Rápillant hát a botladozó kis lélekre. Égi szemeiben megcsillan egy gyöngy, melybe belehelyezi végtelen szeretetét, békéjét, s mindazt a bölcsességmagot, melyre a földi lelkecskének szüksége lesz. Mosoly ül fényarcára, hála tölti el létét, majd közelebb hajol az anyaghoz és elengedi a gyöngyszemet égi szeméből. A gyöngy könnycseppként hull alá, s hagyja el fényotthonát, hogy megérintve, segítse a kicsi lelket. A földhöz közeledve a könny egyre sűrűbbé, nehezebbé válik. Így éri el a fény, a Hófehér Lélek esszenciája az anyagot, s az anyagba zárt lelket."

Sírás a kápolnánál

"Egy pillanat alatt hajszálvékony rések pókhálózzák be, mintha a Fény, mely e falakon kívül van, behatolni készen állna a kápolna homályos világába. És láss szemem csodát! Minden hajszálnyi résből könnycsepp préselődik ki, melyek lepottyanva a kápolna piros szőnyegére, eltűnnek, mintha meg sem történtek volna. Feneketlen szőnyeg! Száraz léte szinte fáj! Vagy csak elfogadó? Lábaim mozdulnak, lépek. Körbe járom a kápolna, világosodó részeit. Könnyezik az oltárkép, sírnak a falak...s élő emlékek emlékei elevenednek meg, majd pihenni térnek az oltár csipkés terítőjének oltalmába, és a piros szőnyeg mindent befogadó békéjébe. Megdöbbentő feltárulkozása ez, a titkok titkának. Mire újra felocsúdok, nincsenek rések, hajszálnyi repedések, csak a Fény, mely áthatolva az ósdi falakon, birokba veszi a kápolnát. Minden könnycsepp, mely itt született, megtisztulva felragyognak, s pihenni térnek a kápolna, oltalmazó, befogadó csendjébe. A nyitott ajtó becsukódik, majd beletűnik a világosságba. Én sem vagyok. A kápolna elnyel, a kápolnát pedig befogadja a Fény. A Hófehér Lélek így segíti kicsiny földi létét. Talán értem. Vagy még nem? Sír az oltárkép, sír a kápolna, tisztul minden... és magához emel a Fény..."

Kattints ide, és kezdheted is az írást. Ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem.

Kattints ide, és kezdheted is az írást. Vel eum iure reprehenderit qui in ea voluptate velit.

Kattints ide, és kezdheted is az írást. Ex ea commodi consequatur quis autem vel eum iure.

A VÉGZET

Pusztulás

"Amint magamhoz térek, szürreális szaggatott képsorok sokasága hatol belém, akár egy fekete jaj spirál. Minden porcikám remegni kezd, fogaim összekoccannak, csikorognak, majd gyengülő életem mintha kapaszkodni akarna valamiben, minden maradék erőmet összekínlódva és összeszedve vérző térdeimre állok. Kavicsokat emelek magamhoz, hogy öleljem őket, homokszemeket szorítok markomba, majd arcomat simogatom velük, meghasadt kődarabok érces élét állítom magam elé, s eszelős csókjaimmal érintem mindet, míg megrepedt ajkaim fájdalma belém nem hasít. Aztán vöröslő szemmel, miből könnyeim vérpatakként folynak, feltekintek az égre. Sötét füstfelhők keringenek mindenütt a romba dőlt világ felett, mintha felnézve az alvilágot látnám. Szívembe belemar a fájdalom. Úgy érzem, az elpusztult világ bűzös koporsója végleg rám zárul. Ám az életösztön mégis kiprésel belőlem egy jajkiáltást. "Én Istenem, jó Istenem ne hagyj el engem"! Majd megdermedve, szinte bénultam állok érzéketlenné lett térdeimen. Kőszobor vagyok. Elmém gondolatai eltűnnek, és üressé, kiszáradt mederré válok. Se kívülről, sem belülről nem érzek semmit. A pusztulást sem látom. Már nem tudom, hogy élek e, vagy halott vagyok. Itt vagyok a semmiben, talán magam is megsemmisültem. Aztán szívem nagyot dobban, pilláim megrezdülnek, mire az ég megnyílik felettem. Egy szikrázó fénynyaláb, ami talán inkább egy gigantikus fénykéznek látszik, felém nyúl az égbolt mélyéből, megragad és felemel egészen a felhők láthatatlan birodalma fölé. Itt olyan fényáradat vesz körül, hogy látásom homályos fénypontokká válik. Talán a mennyországban vagyok? Átfut rajtam e kósza gondolat. Mégis csak élek valahol, tán az éden peremén? Válasz nem jön. De lehet, hogy jobb is így. Jobb nekem itt, a fényben, mint odalent a romba dőlt világban. 

Egymásra találva

"Amint világom rejtett zugait vizsgálom, angyalok érkeznek hozzám szelíd mosollyal, majd lágy mozdulatokkal egy különös sétára invitálnak. Nem értem, hogy hová és miért, de tudom, hogy mennem kell. Érzéseimből egyre mélyebb tartalmak szakadnak fel, így mikor az angyalok magamra hagynak és csendben elvonulnak, valami egészen különleges, és titokzatos sejtés fog el. Megmagyarázhatatlan, de keserűen édes ízével magába vonz a sejtelem. Valamiféle ősemlék, halovány életkép foszlányai tűnnek elő a fényből, majd térnek vissza, mintha csalogatna, ekkép hívogatna. Egy égi pillanat elteltével halk suttogások, fülbemászó dallamok érintenek meg, akár a mennybéli kéz, ami egykor felemelt. Az egyre erőteljesebbé, közben mégis lágyabbá, hajladozó fénnyé váló dallam annyira megbabonáz, hogy kecses, apró tánclépések egymásutánjával szinte tovalebegek. Csodálkozásomra olyan mámorittassá válok, hogy legszívesebben az egész univerzumot áttáncolnám. Nem tudom, mi történik velem, de fájóan édeskés és gyönyörű." 

VISSZATEKINTÉS

Fénykorban éltünk

"Valamikor az őscivilizációk egyikének fénykorában, egységben éltünk a Mindennel. Az anyagi lét és a mennyek világa összeért bennünk, egymásba hajolva egyensúlyban tartva mindennapi tevékenységeinket, életünk történéseit. Évezredeken keresztül nem is kívántunk ennél boldogabb, harmonikusabb létezést. Megteremtettük azt a jólétet, ami mindannyiunkban hosszan tartó elégedett érzéseket hozott napvilágra. Nem volt nehéz az egyensúlyt, a kiegyenlítődést és harmóniát fenntartani, mert világunkban minden egyes létező törekvése, cselekedete, gondolata, érzése, álma, vágya, óhaja, sóhaja egyként élt s lélegezte be az áldott lét végtelen kegyelmét." 

A szégyen kezdete

"Könnyű, laza életet szerettünk volna korlátok nélkül, ahol a szabad akaratunk bármikor felrúghatja ősi világrendünk alapjait. Ahol a rend, harmónia és szeretet helyett, a káoszban nagyon jól el lehetett tűnni bárkinek, aki hamis úton járt. A káosz világában az árnyék megnyilvánulások sokszor a hatalomhoz vezető utat kövezték ki mindazok számára, akik hátat fordítva fénykorból hozott lelkületünknek, eladták lelkiviláguk megmaradt fényét is a sötét oldalnak. Fekete mágusok, álpróféták, és hamis tanokat hirdetők végtelen sora nőtt ki így rendjeinkből, és kezdték el romboló munkájukat a hiszékeny, félelemben elő, naiv és lebutult embertársaink között. A későbbiekben ők váltak vezetőkké, akiket a manipulált tömeg szinte vakon követett. Fő fegyverük a félelemben és függőségben tartás volt, ami mókuskerék szindrómához vezetett sokunknál. 

A könnyű, laza életet akartuk? Hát megkaptuk! Kialakult egy réteg, akiknek meg volt mindenük, mit szemük-szájuk megkívánt, és mindezt mások verejtéke árán. És ott maradtunk mi, a többség az általunk teremtett "új" világban. A szabadakarat bujaságával, illúziójával egy félelembe torkollott élettel, amiben reményt vesztett létünkkel foglyok, rabszolgák lettünk saját megalkotott birodalmunkban." 

A KÖZTES LÉTBEN

Az Ősóceán és az Ideák

"Megborzongok. Léleklétem beleremeg a közelgő gyökeres változása. Érzéseim elhalkulnak, aztán elcsendesednek, tudati tartalmaim meg nyugvópontra kerülnek. Így suhanok az ősóceán felé, aminek kellős közepén egy fénylő, egészen kicsi homoksziget vár rám. Itt is naplemente szerű színárnyalatokban ragyog minden, kivéve aprócska szigetemet, ami még mindig úgy fénylik fehéres, homokos csillogásával, hogy egészen különös módon emelkedik ki a vizek, vizéből. Léleklétem felkészül meg merítkezni, majd alámerülni az ősóceán habjaiban. Mélységeim szívlüktetése, akár a világ legpontosabb órája, jelzi, hogy itt az idő."

"Nem nézek vissza. Szüleim lélekben már régen felkészültek az érkezésemre, és nagyon várnak. Meg én sem szeretnék tovább itt elidőzni, az életben nagyon sok minden vár rám, így ideje belevágni." 

ELŐÉRZET, ÁLOM, FELOLDÓDÁS

Életem feloldódása

"Majd rám borul, s hangos zokogásban tör ki. Én már sírni sem bírok, csupán néhány könnycsepp gurul végig átszellemült arcomon. De magamhoz szorítom Őt, mint életem egyetlen igaz szerelmét. Aztán szemébe nézek, hogy lássam lelkét, s pillái alatt a csillagokat, amiket most magamhoz veszek, és lélekemlékeim dobozába teszek, hogy odaát is bennem ragyogjanak tovább. Még néhány szót szólok hozzá, aztán indulok, a fény már vár."

A BÖLCS "ODAÁT", TALÁLKOZÁSOK

Feleszmélés, ráébredés Odaát

"Éppen most ocsúdok fel e különös világban. A fénykéz, ami felemelt és megtart engem, puha bölcsőnek, égi anyaölnek tűnik, mi egyszerre óv, nyugtat, simogat, ölel, és végtelenül szeret. Ebben az állapotban szívesen elidőznék itt akár a világ végezetéig. Ám a lét lendülete, áramlása nem hagy tovább a könnyed tétlenségben. A vakító fényáradatban eleinte homályos ragyogásban tárul elém minden, majd amint szemem hozzászokik a látványhoz, egy olyan makro világ magasröptű léte bontakozik ki előttem, minek hatására ébredésem felgyorsul, tudatom pedig tisztulni kezd. Amint körülnézek s felfogom mindazt, ami körül vesz, felismerem azt a tényt, hogy igazából ez még nem a mennyország, sokkal inkább az előcsarnoka lehet. Az ideérkező lelkek számára egy nagyon fontos égi közeg, egy sarkalatos állomás. A fejlődési állapot itt mérettetik meg, vagyis, itt hullik le a lepel mindarról, amit a földi életben létrehívott a lélek, emberi minőségében. És ez az, a hely mely nagyon is meghatározza a további lét utak irányát, helyzetét, minőségét, megtapasztalási leágazásait, s mindezek végső lehetséges kimeneteleit a szabadakarat függvényében. E helyen az igazság, a valóságot tükrözi. Az egyetlen olyan állapothely a teremtett világban, ami minden szennytől, árnyéktól, lehúzó erőktől mentesen létezik öröktől fogva."

Életem "Filmje"

"Ezért az előcsarnok fényangyalai elérkezettnek látják az idő, időtlenségbe zárt részének felnyílását az "Életem Filmjének" feltárásával. A sokdimenziós életképek szinte kézzelfoghatóan ölelnek át, így oly mértékben elérzékenyülök, hogy mély léleksóhajok összeforrt gyöngyszemei hagyják el mélységeim. Tisztán érzékelem valamennyi kiterjedésemben, hogy az eleven történések habár rólam szólnak, de tágabb megvilágításban mindenről és mindenkiről. Mint ahogy minden összefügg mindennel, és az egyén nem választható el s nem különíthető el a nagy egésztől. E lét állapotában ezt tökéletesen érzem és értem." Igen, Örök Párommal az aranykor felé vezető utat jártuk egykor, Fényhazánk magjait elültetve, aztán Ő más világok szülöttje lett, én meg visszaszülettem. Már az Aranykor fényében fogantam, majd lettem boldog gyermektagja, az egyenlőségen alapuló társadalmunknak."  

GYEREKKOR

Boldog kezdet

"Délutánonként, mikor anyának már kevesebb a dolga kivisz engem az útra és a rétre, ahol más emberekkel is megismerkedhetek. Így találkozok először a szomszéd kisfiúval is, Csengerrel. Ő is ügyesen lépked, és beszélni is kezd szülei boldogságára. Nagyon tetszik nekem ez a fiú. De Csenger nem csupán tetszik, valami egészen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába mikor így szüleink által találkozhatunk. Szemeinek csillogása valami ősérzést mozgat meg bennem. Még nagyon kicsik vagyunk, ám az első pillanattól szívesen szaladgálunk és játszunk együtt. És ezt szüleink is látják, s valamit már megértenek belőle, amit mi ketten Csengerrel még nem. Így telik el az első évünk, aztán még néhány."

MESÉS LÁTOMÁSOK

Csillámtündér

"Habkönnyű léptei szinte suhannak a hó felett. Nyomot nem hagy, érintetlen marad a táj. Majd megáll azon a helyen, ahol még több csillám száll alá az ágakról. Kezében a tündérporszerű csillámok összegyűlnek, azok is formát öltenek, és egy csillámokkal átszőtt tündérvirággá válnak. A tündér e virággal ahol megérinti az étert, ott bűbájos álom, pille nyugalom s elragadtatás terem. A varázs égi adománya ez, mi ég és föld között lebeg. Szűzies jelenlétével szinte átitatja a csendet, ami viszonzásul csenddallammal teszi ünnepélyessé a múló időt. Közben a napsugarak melengető tapintással körbe táncolják a tündérvirágot, ami ettől oly annyira felmelegszik, hogy csillámaira hull, amik a hótakaró fehérségébe beletűnnek. Ám a sugarak melegséget adó hatása nem áll meg. Tovább halad a tündér kezén, majd átáramlik egész csillámtestén. A tündér mosolyra fakad, és átadja létét a napnak. A nap könnyed érintéssel átfonja fényével, s míg magához emeli, a csillámok a hóba hullnak. A tündér pedig fényrezgéseivel feljebb emelkedik, és már suhan, úton a nap felé."

A lovag meg a sárkány kalandja

Az égbolt szivárványa alatt, ott ahol a nap épp lenyugszik a színkörök teljességében, egy lovag vágtat fekete paripáján. A testét fedő páncélján, és az előre szegezett lándzsáján a lemenő nap még fénytáncot jár, így olybá tűnik, mint egy látomás, mintha egy ragyogásban fürdő bádogember szelne át a földkerekséget. Pedig csupán a végtelen mezők zöldjén vágtat. Mögötte hatalmas világító torony magasodik az ég felé, habár mostanság elfeledkezik feladatáról, így sötét árnyékként nyújtózkodik, amit csak a nap, és a telihold öltöztet fénybe, ám önmagában vakfolt, élettelen építmény. Előtte egy hatalmas, kerekded fa terebélyes lombja töri meg a látómezőt, magányos csendjével. A lovag pedig, mint bátor harcos éppen egy sebesen zubogó folyó felett ugrat át szélsebes lovával. Nem kisebb feladat az övé, mint a sárkányt, ki hétpecsétes titkokat őriz, elűzni az állandóság földjéről. Az emberek többsége nem akar változni, így e bátor lovagra testálják rá az állandóság megőrzésének feladatát. Ő meg hősiesen küzd, nem akar dolgavégezetlenül visszatérni az emberek közé.  

RÍMES, VARÁZSOS MESECSODÁK

Életvarázs

Méhecske zümmög:

- Virágporban fürdök,

szirom a párnám,

ha pihenni vágynák.

Egy pillangó arra száll

napsugár fonalán,

s a szomszédos kelyhen

feltűnik menten.

Látja ezt a lódarázs

nem kell neki ily varázs,

elsuhan a kelyhek felett

szárnycsapással így vet szelet.

A réti szöcske éppen ott van

széllovasként lovagolhat,

majd elalél az illatokban

s beletáncol a virágporba.

Fent repül a kis madár

lenéz, vajon mit talál,

lát alant sok finomságot,

terülj asztalt egy virágon.

S, hogy mi lesz ebből, én tudom,

becsukódik a szirom,

elbújtatja barátait,

kik beporozzák virágait.

Rózsás hajnalon

Egy rózsás hajnalon

Rózsákat írok

Rózsás álmomban

Piros rózsát hívok.

Rózsaszirmok között

Rózsavízben fürdök

Rózsa illatokat

Szerte-szét küldök.

Rózsa bársonyából

Rózsásan ébredek

A rózsák világában

El is révedek.

Ám ha rózsabimbó simul

Rózsás arcomhoz

Rózsa nyílik bennem

A rózsás kalandhoz.

Ez a kaland pedig:

Rózsaszirmok bársonyán

Rózsaillat száll

Rózsaszínek tülljében

Rózsafelhőn jár.

Rózsa lelkű emberek

Hol rózsára vágynak

A rózsafelhő megnyílik

S rózsacseppek szállnak.

Rózsaeső esik

E rózsás tájakon

Rózsatavak teremnek

A rózsás hajnalon.

Rózsa lelkű emberek

Rózsaszirmon lépve

Rózsából szőtt álmokat

A rózsavízbe téve,

Rózsa fénybe térnek

Rózsaillat hátán

Hol minden szív megéli

Rózsaszínű vágyát.

MESÉS LÁTOMÁSOK

Naplemente

"Lépek feléje, mennék vele, hogy ne veszítsem el szem elől. De az egyre vörösebben vibráló óriás csak távolodik, egyre messzebb és messzebb. Már a látóhatár peremét is érinti, mikor az egyik szikrázó fénysugár, mely nyughatatlan, egy utolsót végig nyújtózik a lassan pihenni térő tájon. Felvillanó fénye, ahogy megérinti arcom, titokzatos módon átölel, s abban a pillanatban felkap, és huss, tovaszállok e fénysugár bársonyos létén a nap felé. A nap, égető öle mielőtt magába húzna, a fénysugár, ami ide hozott, egy határozott mozdulattal megáll villogásával, majd letesz a napot körül ölelő fénynyaláb határmezsgyéjén. Megszeppenek, de ahogy körülnézek, meglep, amit látok. Nem vagyok egyedül. Sok-sok emberi lény kipirult arccal, tűzcsillagokat tükröző szemmel nézi csodálattal a folyton lenyugodni készülő napot. Hát ők is úgy élik meg a naplementét, ahogy én? Arcom kivirul, szemem tágra nyílik, hogy még a vörösen izzó óriás is meglátja magát benne."

Tündérvirág

Fodrozódik a tó. Ezüstös hullámok gyűrűznek benne, mintha életre kelne a sokmilliárdnyi vízcsepp, és táncot járnának körbe- körbe a víz napsütötte felületén.

Még néhány pillanat, és a tó kellős közepén fények villannak fel, majd fényalakok formálódnak belőlük. S, mint akik mély álomból ébredtek fel, nyújtózkodnak erre-, arra, végül körbe néznek, és békés mosollyal várják a napból érkező újabb fénynyalábot, mely rájuk ad egy látható ruhát a földi szemnek. És már érkezik. Ahogy a napból áradó fényözön eléri a hullámgyűrűket, a körök közepén gyönyörű éteri ruhába öltözteti a vízen lebegő tündéreket. A csillogó víztükrön most ünnepélyessé válik a csend. A tündérek kört alkotva hol hátra dőlnek és belefekszenek a víz puhaságába, hol pedig felállnak, kezeiket az ég felé emelik, és az éter egy pontján egymással összekulcsolják. Majd ismét hátra dőlve a víztükrön pihennek, azután ismét felállnak, és így nyitják és csukják be a tündérkört, ami maga a vízen lebegő Tündérvirág. Amikor a víztükrön fekve megpihennek, e virág nyitva van, és a középpontján a nap tükörképe csillog, mint egy örökkön égő fényforrás. Amikor felállnak és kezeiket összekulcsolják, e virág becsukja létét, hogy néhány pillanatra megízlelje a tükröződő nap titkait.

A tündérek pulzáló mozdulatai még néhányszor megismétlődnek, majd elköszönnek a lenyugvó naptól. Éteri ruhájukat levetik, és visszaadják az utolsó vízen csillogó sugaraknak. Ők maguk alakjukból visszaformálódnak fényvillanásokká, és beletűnnek a tó kellős közepébe. A vízhullámok még néhány körgyűrűt formálnak, azután elsimul minden, mintha maga a tiszta égbolt lenne. A víz csillogása bíborossá válik, majd ez is eltűnik, mintha meg sem történt volna. 

A Fény Gyermekei

Fénypontok gyűlnek a házak előtt. Nem kérdeznek, nem szólnak, csak szemük beszédes, hisz fénylenek, mint a csillagok, és többet mondanak el, mint egy könyvtár összes könyveinek papír lapjai. Egyre többen jönnek. Ifjak, idősebbek, nincs korhoz kötve a hívás. A Világosság üzen, a fény pedig megszületik parazsából felébredve a lelkekben. Ők már a Fény Gyermekei. Fényszál szövődik közöttük s köti őket egymáshoz, mit nem lát senki, csak ők maguk, és a jó Isten. Mire csillagszemük tovatekint, a földi fátylak fellebbennek, és megértik az üzenetet. A hívó szót tovább adják, mindenkihez eljuttatják. Kezet nyújtanak, akik kérik, jó szót hintenek, ahol erre vágynak, meghallgatják, ki szívét önti, és felemelik, ki kapaszkodik. A Fény Gyermekei mikor összejönnek, világosság gyúl a Mennyben. S kikhez hozzáérnek, lehetséges, hogy meg is térnek. E Gyermekek, ahogy sokasodnak, fényszálaik Földet fonnak. Hát így terjed a Fény, a Világosság végtelen mezején.

Új szív

-Uram! Közeledik a karácsony, és én kérnék tőled valamit.                 -Mondd gyermekem, mi az a különleges dolog, amit annyira szeretnél?                                        -Szívet, új szívet, Uram!                -És miért épp ezt kéred?                 -Szenteste, kellő áhítattal akarlak fogadni, és szeretettel magamba engedni. A régi szívem már nem jó, piszkos lett, megkeményedett.  -De gyermekem! A szíved úgy jó, ahogy van. Tökéletes. Csak le kell róla tisztítani a földi élet porát, s kiemelni az illúziók fogságából, hogy megnyíljon. Ha így teszel, újjászülető létedben, új szív lesz, a régi.                                                -Ó Uram! Valahol, mélyen, ezt mindig is éreztem, de gyenge hitem érzésszálára rátelepedett földi por elfedte előlem a valóságot, így akaratom torz képe már nem volt képes követni téged. Mikor éreztem, hogy megnyílok, hamis ködfoltok ezernyi buktatója égette meg szívem. Közben kerestelek, de nem láttalak. Persze, hogy nem láttalak, hisz az áligazságok mélyén csak csupa csalódás és fájdalom várt rám. Vergődtem, és megkeményedtem. Piszkos lett a szívem, meg kőkemény. Azt hittem, így jó lesz, de még jobban szenvedtem, mint előtte.                                               -Gyermekem! Emeld fel a fejed s nézz rám. Amit az imént elmondtál, és ahogy mindezt érzed, már meg is tisztult a szíved általa. Tekints most magadba! Vedd végre észre fénylő szíved, mely újjászületve, új szívként dobogja tovább az életed.

Néhány pillanat, és a csendben megjelenő nesz újszülött könnycseppeknek ad életet, mik áttetszőn, csillogón gurulnak végig az arcon.     

Égi dallam földi tánc

Számtalan lélek nyújtja a kezét a másik felé. Olyanok ők, mint az összekapcsolódni kívánt láncszemek. Mikor a kezek egymáshoz érnek, végtelen fűzérré varázsolja a fénnyé vált lelkeket. A szívükön át megszületik egy dallam, minek hangjai lágy hullámmá teszik a jelenlévőket. Fejük felett fénymadarak gyűlnek. Kitárt szárnyaikkal, ők az égből alászállt szellem, emberléptékű megnyilvánulásai itt, a földi szférában. Az anyagba zárt kérdések és válaszok, mik az ember lelkekben születnek, most felröppennek kérések, vágyak, sóhajok, álomba szőtt érzések formájában. Az átsuhanó szellő hátára veszi e földi terheket. A lebegő szárnyak felszedegetik onnan, s feljebb emelik, egyre feljebb, egészen a világmindenség közepéig. Az ember nem marad magára, minden, ami a lényéből fakadóan kisugárzik, a megvalósulás útjára lép. Az összekapcsolódó fénylelkek dallama közben átitatja a falvakat, városokat, hegyeket, völgyeket, és végül az egész földet. A megnyíló emberek megérintődnek, s a kozmikus méretűvé növő lélekdallam szíveikben ottont talál. Szemeik ettől felnyílnak, és az égben lebegő fénymadarakat már ők is látják. Ez az egész jelenet, egy pillanattá válik. A kezüket fogó fénylelkek, a fénymadarak, a megérintődő emberek harmonikus mozgásba rendeződnek. A mindent átszövő dallam mindezt folyékony hullámmá, gigantikus tánccá varázsolja. Az égből alászálló szellem örömét leli benne, így tenyerén felemeli az örök pillanatok birodalmába. Ott kedvére, ahányszor rátekint, örömkönnyek hullnak a földre, mik beivódnak mélységeibe, mint élő magok. Pici gyémántok születnek belőle, gazdagítva az anyagot, és emlékeztetve az embert, hogy a teremtő öröme, örömteli könnye mindig velünk van.